Stegoceras validum

Leírta: Lambe 1902-ben.

Korszak: Felső-Kréta

Lelőhelye: Egyesült Államok, Kanada

A Stegoceras validum a Pachycephalosauridae-ákba tartozó kis termetű madármedencéjű dinoszaurusz. Első kövületei rendkívül hiányosak voltak, és eleinte úgy gondolták, mivel fogai nagyon hasonlítanak a Troodon formusus-éra, hogy a Troodonnal rokon faj. De miután más kövületeket is találtak a Stegoceras-tól, így kétségtelenül a Pachycephalosauridae-ák családjába tartozik. A család többi tagjához képest, épebb kövületei kerültek elő. Mivel sokkal több, és teljesebb csontváza került elő, így a család más fajainak testfelépítését is olyannak gondolják, mint a Stegoceras-nak.

Az állat 2 méter hosszú, 45-50 centiméter magas, és 20-25 kilógramm súlyú volt. Teste karcsú, és nagyon hosszú. Érdekes módon az állat a hosszához képest alacsony. Hátát a válltól, a farok közepéig elcsontosodott inak merevítették, és erősítették. Csípőcsontja kicsi, és lapított. Keresztcsontja 5-6 összefort csigolyából áll. Mellső végtagjai rövidek, és ött ujjban végződtek, de az ötödik ujj elcsökevényesedett. Hátsó lábai érdekes módon robusztusnak mondhatók. Combcsontja, és lábszárcsontja ugyan akkora, így az állat nem lehetett túl fürge. Hátsó lábai négy ujjban végződtek, de csak három érintette a talajt, egy pedig elcsökevényesedett. Farka hosszú. Nyaka rövid. Koponyája, mint minden Pachycephalosauridae fajnak egyedi. Koponyája érdekes, mert az orrtól a koponya hátsó részéig tartó vonulaton csontdíszek vannak de csak ezen a részen, mert a koponya más részén nem található csontdísz. A családra jellemző kupolás koponya a Stegoceras-nál is megfigyelhető, de mig a többi fajnál, elkülönül az orrész és a koponyatető, addig a Stegoceras-nál eggyütt van, és a koponyatetőtöl az orrig, egy domború rész jött létre. Koponyája 8-9 centiméter vastag. A tudósok emiatt úgy gondolták, hogy a hím egyedek a koponyájuk egymáshoz csapták(hasonló kép mint a mai Pézsmatulkok). A legutóbbi kutatások bebizonyítoktták, hogy az állatok koponyája nem bírta volna ki ezeket az ütéseket. A mai elfogadott nézett szerint úgy használták a koponyájuk, mint a mai zsiráfok, egymás mellé álltak, és a fejüket egymás oldalához csapták. Fogai laposak, és csipkézett élűek.

Írta: Nagy Attila